 |
A VIRÁGOS TÉRSÉGÜNKÉRT PROJEKT KIADVÁNYA INGYENESEN MEGRENDELHETŐ: E-mail: info@countrytours.hu Tel.: +36 53 / 350-790 www.countrytours.hu |
;) |
) |
) |
A Pál családot nem nehéz megtalálni a városban, hiszen minden nagykőrösi ismeri a családot, tevékenységüket. Azért is nevezetesek, mert az ő mesterségüket országszerte igen kevesen űzik, Európából pedig szinte kiveszett a szakma. Azt hihetnénk, hogy annál nagyobb a megbecsülése annak a néhány szakembernek, akik még minőségi munkát tudnak készíteni. Néhány tv-felvétel is erről tanúskodik. De a valóság ennél sokkal lehangolóbb. Íme a reális helyzetkép.
- Sokféle gyönyörű bőrmunkán akad meg a látogató szeme a Széchenyi tér-Magyar utca sarkán álló műhelyben. Miket készítenek és árusítanak itt?
- Pál Zoltán: A patkó pénztárcától a lovasfelszerelésig, a nyeregtől az igavonó hámokig, de lovas egészségügyi cikkeket, pl. bokavédőt is árusítunk.
- Milyen változásokon ment keresztül ez a szakma a kezdetek óta?
- Ha az ember visszanéz az elmúlt 60 évre, nagyon sok minden történt. A szocializmus idején, 1959-től nem lehetett belőle megélni, még édesapámnak is alig-alig sikerült, ezért el kellett mennem a postára dolgozni. Amikor apám nyugdíjba ment, akkor jöttem vissza folytatni a szakmát. A termelőszövetkezetek megalakulása után a kisgazdaságokat kiszolgáló lovakat tömegesen levágták, ezekre ugyanis a nagygazdaságokban már nem volt igény. Különben is másfajta lószerszámokra lett szükség, ugyanis nem engedték kibontakozni a gépesített magánfuvarozást, így a lovakkal oldották meg a fuvarosok a szállítást. A könnyű lószerszámok helyett olyanokat kellett készítenünk, amelyek a 100 mázsás teher húzására is alkalmasak voltak. Ezeknek az elkészítése háromszor annyi időt igényelt, mint a könnyebbeké, és másfajta anyagból kellett dolgoznunk.
- A lófajták is megváltoztak, gondolom.
- Természetesen, a 180-190 cm marmagasságú nóniuszok, stájerek, mecklenburgiak váltották a lipicaikat, meg a háború után itt maradt alacsony orosz lovakat. Később már valamivel jobb lett a helyzet, de annyira mégsem, hogy vállalkozóként alkalmazottat tarthattunk volna, olyan magasak voltak a terhek, hogy egy kisiparos azt már nem bírta el. 1952-től kezdve ebben a szakmában alig akadt tanuló is: Pest megyében én egyedül voltam. Szakmai vizsgára Vácra kellett mennem egy ktsz-be. Páros lószerszám káparészét kellett elkészítenem, és olyan jól sikerült, hogy egy évvel hamarabb felszabadulhattam a szakma ifjú mestereként. Az elismerés részét képezte az is, hogy egy félévre az NDK-ban munkát vállalhattam. Így kerültem oda 1959-ben, de nem sokat jelentett ez szakmailag, mert igaz, hogy eljutottam különböző üzemekbe, de mindenütt mozdonyüléseket kellett csinálni, mert más munka nem volt. Ez inkább kárpitos jellegű tevékenység volt, ugyanis a német Sattler helyett (ez nyeregkészítőt jelent) inkább a Riemert (szíjgyártó) használják a 'lovasfelszereléseket gyártó' megnevezésére.
- Ez után a tapasztalatszerző út után mi várta itthon?
- Ahogy említettem, a posta, hiszen saját szakmámban nem tudtam elhelyezkedni. 1960 és 67 között postai alkalmazott voltam. Amikor édesapám nyugdíjba ment, akkor tudtam átvenni tőle a szakmát, persze ő is dolgozott továbbra is. 1973. március 1-jén váltottam ki az ipart. Eleinte javítással is foglalkoztunk, de ma már végképp nem éri meg, mert ugyanúgy ráteszi az állam az adót, mintha újat állítanánk elő. Az 1950-es években hazalátogatott Amerikából édesapám egyik barátja, és elcsodálkozott, hogy itt még van javító iparos. Hát most mi is Amerikában érezhetjük magunkat, mert megszűnt a javító szolgáltató tevékenység. A tsz-ek megszűnése után lényegesen megváltozott a helyzetünk, hiszen a nagyobb földterületen gazdálkodók a lovak helyett erőgépeket vásárolnak, arra meg ugye nem kell lószerszám. A 2000. év különben is fordulópontot jelentett a család életében, mert ekkor vették át tőlem a fiaim a szakmát.
- Pál Gyula és Zoltán, az ikerfiúk útja némi kanyarral vezetett vissza az apai műhelybe.
Pál Gyula így emlékszik vissza a családi indíttatásra.
- 1972-ben születtünk, az ikertestvérem, Zoltán cipőipari szakközépiskolát végzett, én élelmiszeripari-kereskedelmit, majd a lószerszámkészítést Szegeden egy tanfolyam elvégzése után tettünk vizsgát, de a szakmát édesapánktól, Pál Zoltántól tanultuk meg, és nagyapánktól, Pál Benjámintól, aki már hároméves korunkban felültetett a csikóra (ez a varróhely), kezünkbe adta a tűt, és megtanított bennünket varrni. A nagypapa 1945-ben váltott ipart, a NagySándor utca és a Kossuth Lajos utca sarkán lakott, ott volt a műhelye is. Apám 1973-tól 2001-ig volt kisiparos, tőle vettük át a díszműves-szíjgyártó szakmát.
- Hogy boldogultak a szakmában, hiszen édesapjuknak sem volt könnyű megélni belőle?
Ifj. Pál Zoltán: Például a lószerszámok csipkézése, újabb minták kitalálása terén nyílik lehetőség az egyéni ízlés kifejezésére is. Sajnos a népi iparművészetet zsűriző szakemberekkel nehéz szót érteni ez ügyben, mert szerintük a lószerszám nem tartozik ebbe a kategóriába. Kihalófélben van a szakma. Régen Nagykőrösön 16 szíjgyártó volt, ma már magunk maradtunk. A vásárlókat is egyetlen szempont vezeti: az ár. Szívesebben megveszik a silány import árut, mert olcsóbb, mint a strapabíró, jól kidolgozott minőségi munkát. Én például egy nyeregvázat 20 ezer forintért kapok meg, és az még csak a váz, ugyanakkor Indiából 13 ezerért kész nyerget hoznak be. Megszűnnek itthon azok a gyárak is, ahonnan az alapanyagot kaptuk, pl. a pécsi bőrgyár, Simontornyán is alig egy tucat ember dolgozik, két maszek bőrgyártó maradt még a szakmában. A kőszegi posztógyár is bezárt, ez készítette a filcet a lószerszámhoz, kénytelenek vagyunk Tajvanból, Indiából hozatni a munkánkhoz szükséges kellékeket. De Magyarországon gyártott varrótűt, csiszolót sem találni már, vagy ha igen, megfizethetetlen. Tajvanból például töredékéért jön be. A magyar állam nem védi a magyar ipart. Jól érzékelhető ennek az ellentéte az osztrákoknál, németeknél. Ahogy a külföldi átmegy kereskedés céljából a határon, mindenféle fizetési kötelezettséget a nyakába sóznak: vámot, helyfoglalást, hogy ne jelenjen meg a konkurencia az országban.
- Az értékesítés is az Önök feladata, a vásárokon mindig népes érdeklődő csapat veszi körül a sátrukat. Gondolom, akad azért köztük vásárló is.
- Akad, de sajnos tolvaj is. Mi is kiírhatnánk nyugodtan, hogy osztrák ne lopj, ahogyan ezt Ausztria magyar határszéli üzleteiben látjuk, csak épp magyarokat szégyenbe hozó módon.
- Mostanában felszálló ágban van a lovassport, a hagyományőrző huszár, az ősmagyar íjász csoportok is egyre-másra alakulnak. Ez nem lendíti fel egy kicsit az önök tevékenységét?
- Valamennyire igen, de nem jelentősen. Különben nagy a stíluskeveredés az egyes korok felszerelései között is. Gyakran megütközve tapasztalom, hogy hagyományőrző csoportok magyar huszárviseletként dragonyos felszerelésben, angol nyeregben parádéznak a díszszemlén. A hagyományőrző íjászok íjait sem cserzett, hanem nyersbőrből kellene készíteni, de azt nem szeretik, mert tönkreteszi az íjat. Az isaszegiek is gyakran fordulnak hozzánk, a múltkoriban régi magyar nyerget készítettünk számukra, de csat nélküli, bőrrel kötözött kantárt, csizmát is rendeltek tőlünk. Kecskemétről tarsolyokat kértek. Ezek egyedi dolgok. Még Kazahsztánba is kaptunk meghívást, de a nagy távolság miatt erre nem vállalkoztunk.
- A gépeiket elnézve talán már muzeális értékű is akad közöttük.
- Pál Zoltán: A varrógépünk valóban az, a budapesti Kolhányi Mátyás műhelyéből származik. Ma már alig lehet hozzá alkatrészeket kapni, Németországból szoktunk tűt és egyéb alkatrészeket hozni. De van itt még egy nagyon régi darab: egy vásározó öv, amit édesapám kapott valahonnan Erdélyből. Színesre festett megfőzött lúdtollal varrták ki különböző gyönyörű motívumokkal. Külön egy takaró rész zárja le a papírpénzeket, és van egy aprópénznek való erszényrésze is.
- Csak remélni tudom, hogy a Pál család szakmai tudása, műhelyének értékei nem esnek értéktipró korunk áldozatul. A megújulásra készen álló fiatalok remélhetőleg megtalálják majd a folytatás útját.
Dr. Erdélyi Erzsébet
További cikkek hamarosan.
